"A korok nem úgy végződnek ,és a soron következők nem úgy folytatódnak, hogy minden stílus, intézmény és eszmerendszer megváltozna, és a múltnak hátat fordítva verejtéktől mentesen folytatná az ember útját.

Minden kor egyformán közel van Istenhez, így a reneszánszban kialakult misztikus-hermetikus világkép is, mely csak a beavatottak előtt tárta fel kapuit, s melyet leginkább Henricus Cornelius Agrippa von Nettesheim - aki két, hírhedt, fekete kutyájával sétálgatott -, a mágus képviselt.

Kora és elődei eredményének összefoglalója ő, aki hozzájárult egy egészen sajátságos, teljes univerzumra érvényes mágikus-kabbalisztikus rendszernek a kidolgozásához. Agrippa műveiben megtalálható mindazon organikus gondolatrendszereknek a kiteljesedése, melyet a mai napig az emberek a múlt örököseiként magukkal hordanak."

Az európai tudomány a kereszténység tudománya, a keresztény hit, világkép és gondolkodás terméke. Alapelveit a patrisztika korában munkálták ki és fektették le, de virágzása a skolasztika idejére tehető. A középkori filozófia és a középkori tudományok egyaránt Arisztotelész munkáin alapulnak. Erre épült a skolasztika rendszere, a teljes középkori világnézet. A Filozófus világképe globális világkép, a teljességre törekszik, ugyanakkor merevsége és józansága néhol nehézzé tette a teológusok dolgát, akok a szeretet filozófiáját próbálták rajta keresztül átadni a világnak. Valósága a létben gyökerezik amennyiben a létezők teljességét jelenti. Az igazság fogalma kizárja a létről való gondolkodásból a lehetőségi létezők körét és a létező dolgok halmazáról azt állítja, hogy az a valóság. A megismerés a valóságot tárja fel, végső soron Istent kívánja megismerni. Szigorú, dualista világ ez, az ember mérhetetlen távolságban áll Istentől, egy része - a lélek - isteni ugyan, de a másik szégyellnivalóan közönséges, méltatlan arra, hogy bármilyen tudományos vizsgálódás alapja lehessen. A boldogság a szent cél, azonban kiderült, ez nem található a skolasztikában:

De kifeszített háló vagyok én;
A dugó tart a hullámok felett,
Az ólom húz a mélységek felé;
A céljához már egyikük sem ér.
A dugó fent, az ólom lent lebeg,
S a háló lassan széjjelrongyolódik.

Lorenzo de' Medici - Selve d'Amore

A középkor embere melankolikus, boldogtalan ember, szükségszerű volt tehát, hogy jöjjön valaki, aki a fáradt, kedvetlen embernek új utat mutat.

Marsilio Ficino szerint az emberi boldogsághoz vezető út első lépése Platon újrafelfedezése. Az ember értelmével behatolhat a természet titkaiba, megismerheti környezetét, saját magát is talán. Az utolsó nagy titkok megfejtése azonban csak a misztika útján lehetséges. Ismereteket szerezni: ez a boldogság alapja, mert minden ismeret Isten felé megtett újabb lépés. Ficino Platonja azonban nem a klasszikus Platon: "... nála az arany salakkal keveredik, ki kell előbb mosni a szavak igazi értelmét..." (Ficino:Commentarium). Az igazi út a neoplatonizmus útja. Bármit keresünk, bármit találunk a környezetünkben, mindenképpen Istenhez jutunk közelebb. A kereső útja felfelé vezet és az úton minden mindennel összefügg: a bolygók és a fémek, az érzelmek és a színek, a betegségek és a szavak. Hogy ismerhessük a jelenségeket ismernünk kell az összefüggéseket, a rejtett kapcsolatokat. A legfőbb titok maga Isten. A Természeten keresztül Istenhez jutni, ez a mágia.


A reneszánsz embere a tervek embere, ugyanakkor sokkal reálisabb, mint a középkoré. Pontos képet alkot a külvilágról és saját magáról is - legalábbis sokkal pontosabbat, mint a középkorban bármikor. Pontosabban tudták azt is, hogy ki is az ember valójában s talán ezért is találta ki a reneszánsz világ menekülésképpen az utópiákat. Leszámoltak jó pár középkori babonával és gyártottak helyette új álomvilágokat.


Elenyésznek a mesés országok, birodalmak, tovatűnt János pap országa, helyette kaptak egy egész felfedezésre váró világot. Fontosabbá vált a tudás, az ismeret megszerzése mint bármikor, ezért is vált újra fontossá a görög hagyomány. A reneszánsz azonban - átszűrve magán a görögség tisztán teoretikus elképzeléseit - fontos szerepet tulajdonított az ezoterikának is. A befejezetlenség, a rejtélyek sokasága itt egyáltalában nem hiányosságokat takar, hanem szinte szükségszerű. Pico della Mirandola szerint az igazi tudás jobb, ha homályban marad, nem szabad mindent megtanítani, mert az ember - a frissen megismert ember - erre alkalmatlan. Általában véve is szerette ez a kor a nehezen érthető szimbólumokat és allegóriákat, s ezáltal a tudást kevesek kiváltságává tette. A bonyolult szimbolika azonban nemcsak nehezen, de sokféleképpen is értelmezhető volt.

Hogyan juthatunk tehát a titkok birtokába? Pico szerint magának Istennek a szavaiból, Mózes könyveiből (Hectaclus). Természetesen Mózes nem fedhette fel mindenki számára a végső titkokat, a szavak végső értelmét csak kevesen fogták fel, akik továbbadták, s végső soron így jutott Platónhoz, Pythagorashoz. Önállóan is kereshetők persze a Biblia titkai, de ez már a kabbala útja. A természet megismeréséhez tehát az ókori - beavatottnak tekintett - szerzőkön keresztül vezet az út. Jellemző a humanizmusra, hogy szinte becsületszóra elfogadtak mindent az ókoriaktól, sorozatban adták ki műveiket mindenféle kritika és egyáltalán vizsgálódás nélkül. A reneszánsz tudomány gyakran beérte azzal, hogy a jelenségeket az antikvitástól és részben az arisztotelészi középkortól örökölt keretek között magyarázza. Ezáltal válik érthetővé az ún. vitalista szemlélet, mely minden erőnek emberi érzelmi életet tulajdonított.

A reneszánsz mindenkor hangsúlyos jelensége, hogy az univerzum élő és egységes egész, titkos kapcsolatok, rejtett ellentétek és vonzalmak tára. Összefügg tehát az emberi sors és a csillagok járása, a Vénusz a bujaságot, míg a Mars a vitézséget adhatja szolgáinak. Mindezen titkokat csak a varázsló-ember, a mágus fedheti fel: "... a mágus név, mely kedvező fogadtatásra talált az evangéliumban is, semmi ártót, vagy megrontót nem takar: e név bölcset és papot jelent." ( Ficino:Commentarium ) Így fürkészi tehát a mágus a Világegyetem harmóniáját, a szümpatheia-t. "Ennek a világnak a részei mint egyazon élőlény tagjai, mindannyian egyetlen teremtőtől függvén, az egyetlen természet közössége révén kölcsönösen összefüggenek. Ezért, ahogy bennünk az agy, a tüdő, a szív, a máj és a többi szervek kölcsönösen elvonnak és továbbadnak valamit egymás között, s segítik egymást, ha pedig valamelyikük megsérül, mindannyian vele szenvednek, úgy e hatalmas élőlény tagjai is, azaz a világ valamennyi teste is össze van kötve, s egymás között továbbadják és átveszik természetüket. A közös rokonságból születik a közös szerelem, a szerelemből a közös vonzódás." (Ficino: Commentarium)

Ebben a teljes egészében vitalizált univerzumban semmiféle különbség nem volt a természetes anyagi okság és a szellemi erők befolyása között. A "természetes elemek kapcsolatai" csak mágiával ismerhetők meg igazán, így találhatjuk meg a "minden dologra a neki legmegfelelőbb varázsszert" (Pico della Mirandola). De a XVI. századra már nyilvánvaló lett, hogy a célok és a rendelkezésre álló eszközök között óriási szakadék tátong. Ezért aztán igaz és hamis keveredett egymással a reneszánsz tudomány legnagyobb elméiben is: Kepler hitt a számmisztikában, Galilei elvetette a Kepleri bolygómozgás-elméletet és így tovább.

Hasonló kettősség figyelhető meg a reneszánsz emberképében is. Talán legjellemzőbb vonása a reneszánsz emberképnek az előtérbe kerülő egyéniség: "Az ember azon igyekszik, hogy neve minden eljövendő időre fönnmaradjon mások ajkain." (Ficino:Commentarium). Megjelenik a személyes irodalom, és megjelenik a reformáció gondolatában Isten és Ember közvetítő nélküli személyes kapcsolata. Ez azonban nem ment minden fájdalom nélkül, és a reneszánsz ember jövőképe sokáig sötét ködbe vesző fájdalmas világ volt, elmúlással, végzettel teli.

"Halántékod őszbe se fodorul,
Megbélyegezlek irgalmatlanul,
Kevés időre vagy te várományos
Sorsom tölte rád végzetes csapást hoz,
Estéd se jő, de napod már leáldoz,
A kedvemért te halálos halált holsz,
remény csalta eszméd mind a porba hull
Sóhajtasz öcséid gúnya tárgyául"

Ronsard: Szerelmek


Henricus Cornelius Agrippa von Nettesheim (1486-1535) a kettős reneszánsz személyiség jellemző példája, ugyanakkor a Cinquecento egyik legeredetibb személyisége. Gazdag nemesi család sarjaként már korán - tizenkét évesen lesz a kölni városi egyetem diákja - elkezd foglalkozni a korabeli tudománnyal és folyamatos vándorlások közepette (Párizs, Köln, Mainz) tanulja meg a skolasztika és egyben az okkult tudományok alapjait. A reneszánsz hagyományokhoz híven élete a kalandoktól sem mentes, Spanyolországban egy ideig kardforgatóként szolgált. Mindössze 23 éves, amikor végleg a tudománynak szenteli életét, bár élete során ezentúl is gyakran keveredik - nemegyszer kétes - politikai machinációkba. Pavia, Torino, Metz, Köln, Genf, Lyon (ahol Rabelais az egyik orvostársa), Párizs, Antwerpen még felsorolni is sok működésének helyszíneit, ahol orvosként, egyetemi előadóként, asztrológusként vagy éppen szatirikus íróként dolgozik. Élete vége felé mindössze két fekete kutyája maradt társnak, erősítve Agrippa rossz hírét. Mindössze 49 évesen halt meg Bonnban.

A De occulta philosophia (A Titkos bölcselet 1531-ben jelent meg először, bár első változata már jóval korábban, 1510-ben készen volt. Johannes Trithemius würzburgi apát tanácsolta azt Agrippának, hogy könyvének mondanivalóját rejtse el a közönségesek elől és tanítását csak a beavatottak elott tárja fel.) mindenképpen Agrippa fő művének tekinthető, bár már életében jelent meg ennél nagyobb hatást - pontosabban óriási felháborodást - kiváltó műve is, mely a korabeli Európa tudományos életében ismertté tette (A tudományok bizonytalansága és hívsága), illetve két kisebb műve is (De Homine, De triplici ratione cognoscendi Deum). Maga a könyv az isteni hármas egységet tükrözi, a természet, a számok és a szertartások mágiájának fejezeteivel. A könyv nagy terjedelmét - a reneszánsz korban korántsem szokatlanul - jelentősen növelik az antik szerzőkre tett utalások, a rengeteg idézet, ami meglehetősen nehézkessé teszi a modern kor embere számára a mű olvasását. Saját korában azonban rendkívüli népszerűségre tett szert, áldották és átkozták, bibliaként forgatták és betiltották nemegyszer. Ennek oka elsősorban az, hogy ez a könyv a gyűjteménye mindannak az ismeretanyagnak, amit a korabeli gondolkodás a mágia történetéről és természetéről ismert. Agrippa nem válogat, a tárgyi tévedéseket sem nélkülözi a munka. Ennek ellenére mégis jellemzi a művet egy jól érzékelhető egység, s akárcsak Hieronymus Bosch festményein, az ő könyvében is a részletek kusza gazdagsága a végén összeáll egy hatalmas tablóvá egy olyan világról, ami talán titokzatos, talán veszélyes is, de átélhető és varázslatos hely, méltó a csodálatunkra.

Agrippa szerint a világ három részbol tevődik össze: az alsó elementáris világból, a középső asztrális, égi világból más néven csillagvilágból, és a felső szellemi-lelki világból, mely a dionüszoszi világképet veszi alapul. A mágus feladata, hogy mindhárom világhoz megtalálja a megfelelő mágiát. Mindennek az alapja a fentebb említett újraéledő platonizmus volt.

A Titkos bölcselet első könyve a természeti mágiával foglalkozik, ez az első mágikus tevékenység, mely az elemi világ okkult jelenségeit próbálja bemutatni. Már a könyv elején megjelenik a neoplatonista exaltatio gondolata. Az alsóbbak átveszik a felsők hatásait, itt az elemi, égi és szellemvilágra gondol, azaz a világot egyetemes szimpátia tartja össze; ezt közvetíti, hordozza a világszellem. Így megjelenik az arisztotelészi elmélet, mely szerint a világmindenséget a négy őselem alkotja .A négy őselem: föld ,víz ,levegő ,tűz. Ezek felett áll és ezeken kívül létezik a világszellem(quinta essentia), ötödik elemként Ezek az elemek három típusban fordulnak elő: idelent keverednek, tisztátlanok; a csillagokban tiszták; ezután vannak még összetett elemek, melyek változnak, és minden változás hordozói. A természetes mágia rávilágít az organikusan felfogott természet egységére és az információáramlás - mely a világszellem közvetítésével megy végbe - folyamatos mindkét irányú voltára.

A természeti mágiának a második felében az embert, mint megtestesülő mikrokozmoszt állítja a középpontba. Az emberi test ugyanis egyfajta átjáró az égi és a földi között, benne meglelhetjük ezentúl az ég alakzatait, a csillagok hatásait. S mivel az ember egyben isten képmása is, rajta keresztül nyer értelmet az állat, aztán tovább a növények, ércek, kőzetek. Az ember a négy őselemből gyúrt lény, egyetlen test, de a léleknek (a "szellemerőknek") alávetve, akárcsak maga a világ. Az ember tehát a kozmosz kicsiny mása, magában hordozza a kozmoszt összetevő minden számot, mértéket, elemet egyfajta sokkal tökéletesebb összhangban: "Maga az Úristen is ezért írta elő, hogy Noé bárkáját az emberi test mértékrendszere szerint kell elkészíteni, mert ő maga is az emberi test szimmetriája alapján készítette volt teljes világrendszerét. Ezért nevezik az előbbit - a testet - kis világnak (mikrokozmosz), az utóbbit pedig - a világegyetemet - nagy világnak (makrokozmosz)."

Az emberben megtalálható tehát mindaz, ami a természetet is jellemzi: van benne lélek, azaz megtalálható benne az égi; megvan benne a növények vegetatív és az állatok érzéki létezése, az angyalok racionalitása és az Isteni értelem. Ezáltal mód nyílik arra is Agrippa szerint, hogy - mivel az egész világgal kapcsolatban áll - megismerheti mindazt, ami a világról egyáltalán megtudható. Ezen titkok némelyike azonban veszélyes és egyáltalán nem jó, ha az ember felfedi őket: "Sokféle olyan fű és kőzet létezik, amelyek segítségével akár az örök életet is megszerezhetné magának az emberiség, csakhogy az embereknek tilos megszerezniük az ezekre vonatkozó ismereteket, hiszen rövid életük ellenére is mohók a rosszra...". Másrészt viszont törekedni kell arra, hogy az ember, felülemelkedve a test érzéki képességein, birtokába kerüljön a szellemerőknek - vagyis az isteni titkok forrásának és ezáltal tegyen szert bölcsességre. Ez a bölcsesség teszi lehetővé, hogy olyan dolgok természetes - matematikai és természettudományos - alapjait is megérthessük, melyeket eddig csodáknak, vagy démoni erőknek tulajdonítottak. Agrippa ezen álláspontja miatt egyébként rendre szembekerült elsősorban az egyházi hatóságokkal a boszorkányperek idején. Jó pédáját adja ennek Metzben, ahol - abban a korban szokatlanul bátran - védelmébe vesz egy boszorkánysággal vádolt parasztlányt, majd később Németalföldön keveredik bele egy orvostársa ügyébe. Mágus hírneve is - paradox módon, hiszen hivatkozási alapja mindkét esetben a tudomány volt - innen eredeztethető.

Mint láthattuk, a könyv a makrokozmosz-mikrokozmosz egymást kiegészítő rendszereinek bemutatására épül. S mivel mindkét világ szoros kapcsolatban van egymással, a mágusnak - vagyis az embernek, aki a földi és égi titkok megértésére törekszik - mindenekelőtt önmagát kell megismernie. Mi hát az ember? Természetesen Isten teremtménye, azonban nem közvetlenül, hanem a teremtett természet által meghatározott elemekből létrehozott, lélekkel ellátott teremtmény. Az ember tehát részekből áll, és részeinek tulajdonságai hordozza ő is. Alacsonyabbrendű részeinkhez alacsonyabbrendű tulajdonságok tartoznak ( például a haraghoz a gyomor, a kéjvágyhoz a nemi szervek), az értékesebbek pedig pédául a fejbe kerültek. Ide került az ember egyik legfontosabb tulajdonsága, a beszédkészsége is: "éppen a szavak által különbözünk leginkább az állatoktól, s mondhatjuk magunkat értelmes lényeknek, nem pedig lelkünk értelmi része miatt - ez utóbbit érzelemfölfogó léleknek nevezik, s Galénosz szerint az állatoké is a mienkhez hasonló, csak az egyik állaté inkább, a másiké kevésbé hasonlít a miénkre - tehát éppen a hang és a szó és a beszéd szerint vett értelem miatt mondhatjuk magunkat értelmes léleknek."

A beszéd nem csak egyszerűen a kommunikáció és a megismerés eszköze, ugyanis a szavaknak és a dolgok neveinek különösen nagy ereje van. A szó ugyanis nemcsak a dolgok jelentését hordozza, hanem a dolgokban rejtező erőket is, vagyis hatást gyakorol a hallgatóra, vagy akár más testekre, lélektelen dolgokra is. A legnagyobb erejű szavak az égi eredetűek (vagyis amelyek természetfölöttit jelölnek), ezek, akárcsak a különféle szentségek és szimbólumok, természetfeletti erővel rendelkeznek. A mindennapi mágiában különösen fontos a tulajdonnevek szerepe, hiszen ez hordozza a jelenség lényegét jelentő formát, megőrzi a dolgok erejét. Ezért is lesz kénytelen a mágus titkos nyelven beszélni ismereteiről, lehetőleg nem elárulva az igazán nagyhatású varázsneveket és szavakat.

Közelebbről nézve az embert, Agrippa szerint az ember testi részének meghatározó jellemzői az érzékek, melyeken keresztül a külvilággal kapcsolatban áll. Az öt érzék is hierarchikusan épül fel a négy elemnek megfelelően - a látás a tűznek, a hallás a levegőnek felel meg, az orr átmenet a levegő és a víz között, a durvább alkatú ízlelés a vízzel, míg a legdurvább érzék, a tapintás a földdel rokon. Averroesre hivatkozva (ez abban az időben önmagában is kisebb eretnekségnek számított) tételezi fel Agrippa a belső érzékek létezését. Ezek közül az elsővel dolgozzuk fel a külső érzékek által tapasztaltakat, a második feladata, hogy elraktározza ezeket, a harmadik értelmezi az elraktározottakat, kategóriákba sorolva őket, míg a negyedik maga az emlékezet. Mindezek az érzékek teszik lehetővé a világ megismerését és hasznunkra fordítását.

Lelki részünk korántsem egyedi, nem csak bennünket, hanem különféle állatokat is jellemez, különféle mértékben. Mindazonáltal valójában ez teszi lehetővé, hogy felülemelkedjünk testi és érzéki képességeinken és tökéletességre jutva megismerkedhessünk a szellemi erők képességeivel. Ez a tudás lehetővé teszi például a léleknek a testtől független létezését, a test megváltoztatását, új tulajdonságokkal való felruházását, vagy akár a halálból való visszatérést is. Mert lelkünk halálunk után is él, úgy járkálva a földön, mint az őrültek vagy a melankolikusok, vagy azok, akiket álmaikban rémképek gyötörnek. S ha bűnösök vagyunk - márpedig ki ne lenne az -, lelkünket halálunkban a bűn szörnyű arca kínozza, űzi - ez az igazi pokol. Ezek a lelkek asztráltastükkel együtt idolum-ként lebegnek körülöttünk mindenhol, alakot is ölthetnek magukra az elemek gőzéből, vagy akár megszállhatják a gonosz emberek lelkét. Ezekről az ismeretekről az álmokon keresztül szerezhetünk benyomást, hiszen álmunkban nagyobb lelkünkre az égi, mint a testi befolyás. Az álmok értelmezése tehát elsőrendű fontosságú a mágus számára, hiszen bennük rejlik a lélek megértésének kulcsa s ezen keresztül a testé is: "A léleknek oly nagy a hatalma a test fölött, amerre a képzelet és az álom fordul, arra viszi és vezeti a lélek a testet magát is." . Ez mutatkozik meg legkülönfélébb érzelmeinkben is, melyek nem csak a saját, hanem más testek állapotát is jelentősen megváltoztathatják, például betegségeket okozhatnak, vagy éppen gyógyíthatnak..

S csak ha a mágus saját magával, eredetével és tulajdonságaival, lelkének állapotával már tisztában van, léphet tovább a következő lépcsőre: "hogyan férkőzhetünk a szent vallás segítségével az igazsághoz".

A második könyv a matematika fontosságáról beszél, azt mondja, hogy minden a számkapcsolatokon alapul: "Mindent, ami a dolgok alaptermészetéből állítható össze, számelvek alakítanak, az Alkotó lelkében ugyanis számelvű volt a minta, amelytől a sok-sok elem származik.". Agrippa fő célja a természeti erők mágikus befolyásolása, a csillagvilágban és a természetben fellelhető absztrakt, matematikai formulák segítségével (némely itt megemlített számelvű mágikus hagyomány máig tartó hatását jelzi például a négylevelű lóhere varázserejébe vetett hit). Itt elsősorban a kereszténységbe beépíthető kabbalisztikus elemekkel foglalkozik, mind a világ, mind az ember vonatkozásában. A számok ereje elsősorban abból származik, hogy természetüknél fogva közelebb állnak az égi formákhoz, tökéletesebbek és részesei a legkülönbözőbb szubsztanciáknak. Ugyancsak e részben kapott helyet az asztrológia, minden mágikus tudományok legismertebbike. Az asztrológia - melynek szintén a matematika az alapja - azonban nem annyira a mágikus befolyásolás, mint inkább a jóslás eszköze, valahol félúton a tudomány felé - módszereit tekintve mindenképpen.

A harmadik könyv, mely a szellemvilágról szól, a rituális mágia tana a vallás fontosságára hívja fel figyelmünket. Agrippa a vallás rendszerét sorolja a mágiába, ennek pedig nincs más célja, mint a felmagasztosulás, az exaltatio. Akkor lesz igazán egészséges az ember, ha értelmének és lelkének szilárdsága testi erejénél nem lesz kisebb. A szilárd és erőteljes értelem pedig a becsületes életvitelben, a törvénytiszteletben és nem utolsó sorban a vallásosságban mutatkozik meg. Múlhatatlanul szükséges a vallásosság azért is, mert a tiszta tudomány hit nélkül egyenesen vezet a démonok csapdáiba. A hit, a vallás tehát menedék is a veszélyes titkok elől. Az emberi lélekről szóló tanában az egyiptomi, újplatonista és kabbalista hagyományokból is bőven merít. Felsorolja a különféle mágikus jelrendszereket, melyek lehetővé teszik a mágikus műveletekre alkalmas állapot elérését, az úgynevezett eksztatikus állapotot, amelyben lehetővé válik például a jóslás, vagy a szellemidézés művelete. Feltétlenül szükségesnek tartja, hogy ezen műveletek közben a mágusnak felül kell emelkednie testi létezésén, egészen a tiszta értelemig. Aki pedig nem rendelkezik isteni adománnyal ehhez, természetes adottságának hiányait helyes életmóddal és főleg a természetes dolgok eredményes megtanulásával és alkalmazásával (vagyis tulajdonképpen a természettudományok és a matematika művelésével) pótolhatja. Így lesz végre a mágiából igazi tudomány.

Létezik egy negyedik része is a műnek, melynek eredete nem teljesen tisztázott. Ez Agrippa halála után jelent meg Heptameron néven. A mű tartalma a korábban létezett mágikus hagyományrendszerek bemutatása, ami egy gondolati rendszer megtestesüléseként látott napvilágot, s mely észrevétlenül belopódzott lelkünkbe, hatását kifejtette és szellemi nagyságba emelte a mikrokozmosz Emberét. Gyermek- és ifjúkorában máig minden emberben újraélednek - ha csak csökevényesen is - az egykori mágusok sejtései és borzongásai és ha később teljesen ki is veszik a lélekből a csodavárás, a titokkeresés tüze, boldogok maradnak azok, akik meg tudnak őrizni magukban valamit az egykori fiúból vagy lányból, akik voltak, ha mást nem, a vágyat a mágia iránt.

"Ezzel a világgal szemben az az érzés fog el bennünket, melyet oly gyakran élvez a felnőtt a gyermek mellett, hogy tudnak valamit, amit mi nem tudunk vagy már nem tudunk, valami mágikus titkot, isteni csodát, és talán ebben van egész létünk kulcsa"