"Minden, aminek alakja van, csak látszólagos léttel rendelkezik. Ezért, aki képes felismerni, hogy valójában egyetlen alak sem alak és az összes jellemző tulajdonság nem jellemző tulajdonság, az felismeri a Tathágatát."

A reinkarnáció elgondolása - az új fizikai testben való újraszületés tana - rendkívül régi elképzelés; megtalálható többek között az egyiptomi vallásban, a hinduizmusban, dzsainizmusban és a buddhizmus tanításaiban egyaránt. Sőt a klasszikus görög filozófiában is megjelenik: Püthagorasz, Empedoklész és Platón is beépítette gondolkodásába a reinkarnáció eszméjét. Magát az újjászületést teljesen azonban csak az eredetileg hindu karma fogalommal együtt értelmezhetjük. Ez az elgondolás az i.e. 800-600 körül keletkezett indiai upanisadokra vezethető vissza. A karma lényege, hogy minden egyes cselekedetünknek, gondolatunknak, sőt már az ezekre irányuló akaratunknak, érzéseinknek is mélyreható következményei vannak. Az ember előbb-vagy utóbb feltétlenül találkozni fog ezek eredményeivel: az ember tehát felelős mindenért, amit tesz, vagy elmulaszt. Ha esetlegesen rájövünk, hogy valamely tettünk rosszra vezet, azt jóvátehetjük, „a karma elébe mehetünk”.

Az univerzumban minden esemény a világtörvény megnyilvánulása. Ennélfogva a születés vagy a halál sem lehet véletlenszerű, hanem csakis a törvénynek megfelelő. De akkor mi az, ami meghatározza életünk kezdeti feltételeit? Ez csakis egy korábbi élet lehet. Az előző élet nem lezárult eseményei, karmája adja meg a születéskori tartalmakat. Valójában a karma – a „be nem fejezett élet” – keresi az újjászületés lehetőségét. Ennek a folyamatnak sorozatos megismétlődése a reinkarnáció.

Ennek a világmagyarázatnak az első kidolgozott formája a hinduizmusban jelen meg. A hindu filozófia szerint az ember nem ismeri eredeti természetét, ezért tudatát énjének illúziója, illetve a vonzódás és az ellenszenv kettőssége uralja, így mindenféle vágyak kötik emberekhez, dolgokhoz és magához a léthez. A vágyak nem elégülnek ki, vagy ütköznek mások vágyaival, ezért az ember szenvedést okoz, és maga is szenved. A karma a tetteit megjutalmazza vagy megtorolja, és újra meg újra testi létbe kényszeríti, ez a reinkarnáció. Az ilyen életek végtelen forgataga (szamszára) maga a szenvedés. Mindennek a „nem-tudása” az emberiség alapvető problémája. A „nincs én” felismerésével érhető el a teljes vágytalanság és befolyásolatlanság állapota. Ez a tudatállapot már a karma hatályán kívül esik: nincs mit megtorolnia vagy megjutalmaznia, mert már nem létezik, akin ezt tehetné, tehát nem kényszerítheti a tudatot újabb testet öltésre és szenvedéssel teli életekre. Végső soron tehát a létforgatagból való kilépés a cél, hogy megszabadulhassunk a karma hatalmától. Addig is azonban újjászületések egész sorozatát éli meg az ember.

A karma-tan társadalmi vetülete a hinduizmusban nem más, mint a kasztrendszer. A születéskori tartalmak (a lezáratlan karma „utózöngéje”) nem csak az egyén lelkületében jelenik meg, hanem abban is, hogy melyik kasztba született: minél magasabb rétegbe születik, elvben annál közelebb van az istenséghez. Mindenki megérdemli azt a sorsot, amelyre született: akár a legfelsőbb papi kaszt tagja, akár érinthetetlen, nincstelen pária. Mindenki a saját karmájának a kovácsa: egy guru segíthet és az istenség kegyét is kiérdemelheti, ha ehhez elég magas karmikus szintre kerül, de különben teljesen magára van utalva. Más nem is avatkozhat bele az ember sorsába. Ezért például korábban Indiában a karitatív missziókat nem jó szemmel nézték - bár ez például a Vöröskereszt és Teréz anya hatására változott - , mégis megmaradt a lehetőleg szenvtelen, személytelen hozzáállás a szenvedéshez.

Ha a társadalom olyan egyénekből áll, akiknek megvan a saját karmájuk, akkor a társadalom vagy egy nép egészének is megvan a maga karmája. Végül, a világban nem csak az embereknek van karmájuk, hanem minden élőlénynek, és mivel minden az istenségen belül van, minden mindennel összefügg. Ezért a katasztrófákat is a rossz karma okozza. Mégpedig - mivel a növények és az állatok nem tudatos lények -, nyilvánvalóan az emberek rossz karmája.

A buddhizmus végső soron egyfajta hindu reformációnak tekinthető. A világkép alapja hindu, bár a világkezdet és vég kérdéseivel nem foglalkozik, hiszen ezeket már fogalmi szinten is értelmetlennek tartja. A buddhizmus alapítója történelmi személy volt, Gautama Sziddhartha herceg, aki a Buddha (Megvilágosodott) melléknevet vette fel. Buddha tanainak összefoglalója a „Négy Nemes Igazság”: (1) a lét szenvedés, (2) a szenvedés oka a vágy, (3) a szenvedés megszüntetésének az útja a vágy kialvása (nirvána), (4) ennek gyakorlati megvalósítása pedig a Nyolc Nemes Ösvény, amelynek elemei (helyes felismerés, gondolkodás, beszéd, cselekvés, életmód, igyekezet, elmélkedés és elmélyedés) egyrészt alapvető erkölcsi szabályok betartására szólítanak fel, másrészt bölcsességre nevelnek, harmadrészt a tudat fejlesztéséhez mutatnak utat. A cél a tudatállapot megváltozása, a megvilágosodás, a vágyak „kialvásának” (nirvána) elérése vagy megvalósítása. Aki megvilágosodik, megszabadulhat „az ellentétek világának” illúzióitól (jó és rossz, igaz és hamis, szeretet és gyűlölet stb.), a karma megtorló és jutalmazó törvényétől, s ezáltal a szenvedéssel teli újraszületések forgatagától. Amikor minden tudatos lény eléri a szabadulást, maga a hétköznapi értelemben vett világ is megszűnik.

Talán a legfontosabb különbség a hindu és a buddhista felfogás között az, hogy Buddha azt vallja: nem létezik maradandó, állandó lét, így halhatatlan lélek sem. A buddhisták ezt nem tartják összeegyeztethetetlennek a reinkarnáció és a karma gondolatával: értelmezésük szerint új élőlény alakul ki egy előző élőlény tetteiből, de lelkileg nem azonos vele (hiszen nincs maradandó lélek). Ehelyett a tudatlanság és a karma folyamatossága kapcsolja össze a korábbi és későbbi élőlényt: minden dolgok mulandóságának nem tudása, valamint a tettek okozati lánca marad meg a halál után és vezet új élethez.

Buddha szerint egy élőlény hatféle létformát ölthet: lehet isten, félisten, ember, szellem, állat és démon. A megvilágosodás eléréséhez az emberi létformát tartotta a legjobbnak. A buddhizmus tehát elismeri az emberfeletti szellemi lények létét, azonban csak a hindu isteneket ismeri el, és azokat is a karmának alávetett, szabadulásra váró lényeknek tekinti. Értelmetlen tehát imádatuk és a nekik hozott áldozatok. Ehelyett középpontba helyezi a meditáció fogalmát. A buddhista meditáció eredménye annak a felismerése, hogy a hétköznapi értelemben vett személyiség csak változó elemek múló összjátéka, illúziója vagy varázslata (májá). A hétköznapi, nem-buddhista értelemben vett személyiség a testruha része, felszámolása a megvilágosodás előfeltétele. A testi halállal a test feloszlik, a nem megvilágosodott tudat pedig a karma törvényének megfelelően újra testet ölt. A két testet öltés közti idővel a buddhizmus fő iskolái nem foglalkoznak részletesen, az egyedüli kivétel a tibeti ág, a lámaizmus.

A lámaizmus igen halálközpontú. Ez a nyugati világ számár morbidnak tűnhet és úgy közelít inkább a halálhoz mint szomorú, tragikus, megfoghatatlan és borzalmas dolog. A tibeti buddhizmus arra próbál rávilágítani, hogy a halál tudatos és a világon a legtermészetesebb dolog. Nem az elmúlás jelképe, hanem egy sokat rejtő lehetőség a következő életre. A halál tehát csak egy pillanat. Az a lényeg, hogy hogyan éli meg ezt a pillanatot az ember. Az utána következő bardo állapot (köztes lét) két földi élet közti lét, melyben különböző feladatok előtt áll a lélek. Több ember, akinek már volt halálközeli élménye úgy számol be a halál utáni történésről, hogy egy sötét alagúton kellett végigmennie, melynek a végén fény várta. Ezt körülbelül a lámaizmus is így írja le. Ebben az alagútban a lélek találkozik saját démonaival, vagyis saját rossz tulajdonságaival és döntő fontosságú, hogy ezt hogy éli meg a lélek, felismeri-e ezeket.

A lámaizmus szerint az ember állandó változásban él. Létezési formájának alapeleme a változás, amelytől mégis minden ember fél. A félelem oka a megszokásból és a ragaszkodásból ered, abból, hogy a kialakított szokásrend és az ehhez kapcsolódó „élet” megváltozhat, netán elveszhet. Pedig ez szükségszerű. Az, amit mi életnek nevezünk valójában számtalan, egymástól szinte függetlenül létező időpillanat egymásutánja. A másodpercről-másodpercre történő változás minimális, éppen ezért szinte észre sem vehető. Az emberi élet, nem más, mint folyamatos állapotváltozások összessége, amelyeket az állandóság képzete fűz össze egyetlen lánccá. Az élet nem más, mint bardo, a megszületés és a halál közötti időszakban beálló állapotváltozás. Eközben, a mai hetvennégy éves női átlagéletkorra számolva 236520000000000 másodperc áll rendelkezésünkre, amely mind egy-egy önálló, teljes értékű tudatosulási pillanatot jelent. „Életről” ugyanis csak akkor beszélhetünk, ha van valamiféle tudatosság, vagy érzékelő-képesség.

Éppen ezért a bardo egyben egy tudatállapotot is jelöl, amelyben az ember éppen tartózkodik. Profán értelmezésben azt mondhatjuk, hogy amikor mérges vagyok a harag bardójában tartózkodom, amikor meg kiegyensúlyozott, akkor a kiegyensúlyozottság bardójában. Egyik állapotom sem tart örökké, a haragom elmúlik, stb. A buddhista felfogás szerint az életünk állapotváltozásit nyugodtan leírhatjuk úgy, hogy a tudatállapotok változásairól beszélünk: az egyik tudatosulási pillanatból meghatározott törvényszerűségek irányítása mellett, a következő tudatosulási pillanatba hullunk. A tudatállapot-váltás folyamata az átlagos tudatműködés mellett nem irányított, ezért gondolják általában az emberek, hogy az életük eseményei sorsszerűek, vagy esetlegesek. Az automatikus tudatműködés esetében ugyanis, az adott személy tudattalan elvárásai, megszokásai és indítékai határozzák meg, hogy a következő másodpercben mi is amit érzékel. Azt, hogy a számítógép billentyűzete, amelyen most ezt írom, nem változik át a következő másodpercben békává, az biztosítja, hogy a tudatomban él az a meggyőződés, hogy ez lehetetlen, vagy legalább is nem túl valószínű. Ha a tudati beidegződéseket felismerjük, és azokat módosítjuk, például meditációval, akkor a tapasztalás folyamata is megváltoztatható, és így lehetségessé válhat olyan tudatrégiók megismerése, amelyek például az „élet” utáni tudatállapotokhoz tartozik.

Sok ember hiszi tévesen, hogy a reinkarnáció azt jelenti: az emberek a halál idején azonnal visszatérnek, és nem szereznek semmi tapasztalatot a szellemvilágban, a földi életek között. A fenti elméletek azt mondják, a személy egy „örökkévalóságot” tölthet el a szellemvilágban, ha akar, mert ott az idő nem létezik; és szabadon eldöntheti, vissza akar-e térni, vagy nem. Végső soron a reinkarnáció célja megtanulni a földi életekből, hogy már nem kell visszatérni. Hogy mi az igazság? Számít egyáltalán, hogy valaki hisz a reinkarnációban, vagy nem? A keresztény hagyományokon alapuló európai gondolkodás nehezen fogadja be a sorozatos újjászületés tanát. Helyette a feltámadás és az örök élet ígéretét kínálja megoldásként. Mint általában minden általános elmélet, valószínűleg a reinkarnáció tanítása sem nagyon fontos, amikor az egyén lelki életéről van szó. Valószínűleg annyit ér, mint elhinni, ennyi meg annyi angyal táncolhat egy tű hegyén. Valószínűleg nem jelent különleges lelki fejlődést, hogy valaki hisz-e a reinkarnációban vagy nem. Azonban ésszerű módon magyarázza az isteni igazságszolgáltatás látszólagos abszurditásait, így megoldás lehet a vallásokon túl a filozófiai megközelítés számára is.

„Egyesegyedül bolyongva, messzekutatva vándorol
szíve legmélyén meglátni a testetlen Rejtőzködőt.
Ha elméjét leigázza, nem győzhet rajta már halál.

Bevégezte útját, túljutott a szomorúságon,
minden béklyót lerázva magáról
végleg kiszabadult:
számára nincs többé szenvedés.

Semmi nincs, mi visszahúzza,
az emlékháló szétszakad,
száll magasba tó hattyúja,
és mindent, mindent hátrahagy.”

Dhammapada